Azt a kérdést kell feltenni elsőként: az integráció alatt jogi egységességet értünk, vagy beleértjük a gazdasági felzárkózást, a jóléti kibontakozást, és a magállamok felé közeledést is?

AZ INTEGRÁCIÓ NEMES GONDOLAT HA AZ EGYENLŐSÉGRE ÉS A FELZÁRKÓZÁSRA ALAPUL

Az integráció nemes eszméje napjainkra kiüresedett, az egységesítés befulladt, a felzárkózás minden erőfeszítés ellenére elakadt. Az Unió perifériái rendszert váltottak abbéli reményükben, hogy felfejlődhetnek Európa vezető államai szintjére, de napjainkra ez meghiúsulni látszik. A jogrendszer harmonizációja folyamatosan előrehaladt, de ezt nem kísérte a gazdasági egységesülés, és jóléti “kiegyenlítődés”.

Azzal az illúzióromboló jelenséggel szembesülünk, hogy a “mintaállamokról” szóló hírek utólag propagandává silányulnak, ugyanis jellemző módon a bekapcsolódó volt szocialista államok nem érték el az 1998-as foglalkoztatási szintet. Ha nem érték el, akkor miért beszélünk mintaállamokról? Miért nem érte el a bérszínvonal a rendszerváltók esetén sem pl. a görög vagy a portugál szintet, pedig a GDP tekintetében egyesek már felzárkóztak? Minek köszönhető a 30%-50%-os különbség? Miféle integrációról beszélünk, ha akár ugyanolyan teljesítmény esetén sem valósul meg a felzárkózás?

MILYEN ÉRTÉKVÁLASZTÁSRÓL BESZÉLÜNK?

Azt is mondják, hogy értékválasztás valósult meg az Európai Uniós belépéssel. Ennek kapcsán viszont azt a kérdést kell feltenni, hogy milyen értékek mentén nézi el az Unió a csalárd devizahitelezést? Miért támogatja a közép-keleti illegális bevándorlók letelepítését? Milyen értékválasztásról beszélünk, amivel a csőd szélére került görögök kapcsán szembesülünk?

Hogy lehetséges Uniós tagként az Orbán kormánynak alkotmánytalanul alkotmányozni? Milyen értékválasztás az, amiben egyes uniós politikusok tiltakoznak a magyar határon felállított kerítés ellen, ami az illegális határátlépőket volna hivatva akadályozni?

Lehetséges-e, hogy az Unió nem egy közös értékekre alapuló közösség, hanem egy megalomán birodalmi projekt? Ami egyfajta új hatalmi tényezőként akar a nemzetállamok felett hatalmat gyakorolni?

Korunk politikai világdoktrínája minden eresztékében recseg-ropog, és úgy tűnik küszöbön áll valamiféle változás, melynek csírái kibontakozni látszanak. Az persze megítélés kérdése, hogy a neokonzervativizmus új irányzata előrelépés-e a liberalizmushoz képest, de az un. “negyedik utas” politika esetén valóban valami újszerű kibontakozását láthatjuk. A liberalizmus dogmáiról lassan lehámlik a rózsaszín máz, ezek egyre nyilvánvalóbban fordulnak önmaguk ellentétébe.

KORUNK POLITIKAI VÍVMÁNYAINAK BÍRÁLATA

“A liberális demokrácia a személyes szabadságon és a törvény előtti egyenlőségen alapul”

A szabadságnak sok értelmezése van, és létezik valamitől való szabadság, és van valamire való szabadság. A jelenlegi politikai rendszerben a valamitől való szabadság általában mindenkire kiterjed, például senki sem korlátozható bizonyos tevékenységekben, pl. a politikai vélemény-nyilvánításban. Ha valakit bántalmaznak, kényszerítenek, stb. akkor a törvény megvédi őt. Ellenben a valamire való szabadság feltétele a jövedelem, mert pl. a tájékozódáshoz, a vélemények eljuttatásához, a politikai részvételhez pénzre van szükség. Pénzre van szükség a méltóságteljes lakhatáshoz, a kultúra fogyasztáshoz, az egészséges táplálkozáshoz. Korunk demokráciája elbeszél amellett, hogy a szabadság alapja a méltóságteljes gazdasági önrendelkezés.

“A liberális demokrácia elutasítja az öröklött kiváltságokat”

A politikai jogok átörökölhetőségét megszüntettük a feudalizmus felszámolásával, mobilizáltuk a politikát, és immáron bárki jelölhető, és bárki létrehozhat pártot. Ugyanakkor merő képmutatás azt állítani, hogy az esélyegyenlőség megvalósulhat a régi és új pártok között, lévén hogy a politikai üzenetek célbajuttatása és a “bevonzás” sok pénzbe, sőt egyre több pénzbe kerül. A nagy pártok csak nagy összeomlások által adhatják át a helyüket másoknak, ahogy azt a tőzsdén bejegyzett cégek is mutatják a monopóliumok évszázados jelenlétét, majd esetleges bukását. A politikai mobilitásról csak olyan szinten érdemes beszélni, ahogy pl. a repülőgép gyártás mobilitásáról, ahol inkább különös véletlennek tekintenénk, ha egy új tényező felbukkanna. Korunk politikusa, és politikai pártja valójában “termék”, amit a politikai marketing állít elő, és ami éppen ezért nem morális alapelvek szerint kerül a látóterünkbe.

“Megvalósul a szólás-, sajtószabadság, valamint a gyülekezés szabadsága”

Minden hatalmi tényezővé váló politikai erő beágyazódik a médiába, illetve kormányra kerülve végre is hajtja a maga “tisztogatását” a közszolgálati médiáknál, és az államigazgatásban. Az államigazgatás, a bíróságok és az alkotmánybíróság függetlenségét rendszeresen felhozzák a liberális demokrácia mellett, ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy a kormányok (sőt a multik) ezekbe a hivatalokba be akarják ültetni a maguk embereit. A szólásszabadságra hivatkozni különben pedig értelmetlen lenne egy baloldali vagy egy jobboldali sajtóorgánum esetén, mert ezek külön-külön nem szabadok, lévén hogy jobboldali vagy baloldali tematizálást folytatnak, ellenben a média teljes vertikuma esetén viszont nincs kin felróni, hogy nem kellő súllyal jelenik meg a mainsstream-ben a humanizmus, a marxizmus vagy kapitalizmus kritika, a modernitás kritikája, a Nato és USA kritika, a Zeitgeist, a pénzrendszer kritikája, stb.

“A gazdasági liberalizmus támogatja a szabadpiacot, a szabad vállalkozást, és a megszerzett tulajdonhoz fűződő jogokat”

A szabadpiac már önmagában ellentmondásokkal terhes, mert a szabadpiaci működés gyakorlata az, hogy részleges monopóliumokra (előnyökre) tegyenek szert a gazdasági résztvevők. A szabadság itt abban is megjelenik, hogy a szereplő előnye más szereplők hátrányával járhat (játékelmélet) és ez esetleg munkások elbocsátását okozza. A piaci szabadság doktrínájában kulcsfontosságú az az alapvetés, hogy az élőmunkaerő “megtakarító” “fejlődés” miatt utcára kerülnek a munkások, AMIT más gazdasági terület a maga innovációja miatt majd felvesz.
Ez ténylegesen a társadalomban a tőke oldalán kockázatként (stresszként) jelenik meg ÉS a tömegek szemszögéből traumaként látjuk.

Számtalan kérdés vetődik fel a jogállamisággal kapcsolatban, és legelsősorban az, hogy milyen jogviszony mutatható ki az állampolgár és az alkotmány között. Az alkotmány egy jogokat és kötelességeket felvonultató dokumentum, ami az állampolgári kötelességek miatt formailag szerződésnek számít. A szerződés pedig “szerződő felek” között köttetik, jelen esetben a politikai közösség, és az állampolgár között – csakhogy ez a szerződés a valóságban sosem kerül aláírásra vagy elfogadásra. Kijelenthető, hogy a szerződés szövegét nem az állampolgár fogalmazta, és kijelenthető az is, hogy bebizonyíthatatlan az ő elfogadási gesztusa az alkotmány tételes jogaival kapcsolatban. Az állampolgárt nem kérdezik meg, hogy elfogatja-e az alkotmányos jogrendszert, hanem beleszületik a jogállamba, nálunk történetesen egy olyan jogállamba, amit nyilvánvalóan idegen jogi anyagokból jogászbürokraták átemelve konstruáltak egyszerű összemásolgatással.

Úgy véljük, hogy RENDEZNI KELL az állampolgár jogviszonyát – azaz az aláírásával kell szentesítenie az alkot­mányos­ságnak alávetettséget, és meg kell jelölje mely törvényeket vitat.

Tisztázatlan az állam szerepe a Rousseau-i elvek szempontjából is, mert a világ javainak felosztása félig-meddig megvalósult, amiből a frissen születők ki lettek rekesztve. Elméletileg a Föld javait az emberiség “kapta”, és nem azok a néhai jómódúak, akik meg tudták vásárolni a regionális politikai közösségektől. A jelenlegi öröklődő nagy vagyonokat felfoghatjuk úgy is mint a többség kirekesztését a gazda(g)ságból.
Azt a kérdést kell feltennünk, hogy jogos-e az az állapot, hogy az újszülöttek 2 millió forintos hazai adóssággal jönnek a világra, sőt az Uniós adósság ennél sokkal jelentősebb lehet. Ha valakinek nem volt beleszólása a korábbi pénzek elköltésébe, akkor köteles-e tudomásul venni az ilyen módon rá háruló adósságot? 

Le kell folytatni újra a vitákat a gazdagságról és szegénységről, a tulajdonról, a rendelkezési jogról, a gazdasági kirekesztésről, és a részvételről.

A jogállam a mainstream politikában erősen túl van hangsúlyozva. A jog ugyanis Feinberg szerint “érvényes igény valamire”, amit jómagyarul úgy mondhatnánk, hogy a jog azt jelenti, amit törvényesen megtehetünk. A jog a cselekvés szemszögéből nézve csak legális lehetőség, tehát például a jó életkörülmények kialakításának joga akkor valósul meg, ha rendelkezünk ehhez szükséges jövedelemmel. A jogállamot korunk politikusai valami varázsigének tekintik a jóléti kibontakozásra, és a boldog, örömteli társadalom kialakítására, sőt mintegy ez utóbbiak HELYETT használják.

A jogállam hangsúlyozása helyett inkább garanciákról kellene beszélni a boldog, örömteli társadalom kialakítása érdekében.

Az a képtelen állapot uralkodik hazánkban, hogy mindenki szidalmazza a kormánypártot, ugyanakkor ez nagyon gyakran megalapozatlan, illetve nyilvánvaló, hogy ezek a reakciók világnézeti felfogásbeli különbségből származnak, tehát érzelmi alapokon állnak. Ezzel szemben meg lehet fogalmazni un. megalapozott kritikát is, erre teszünk most kísérletet, és ezt a kritikát egyben megoldandó problémafelvetésnek is tekintjük.

  1.   Jogelvekkel szembemenő alkotmányozás
A parlamenti politikai elitnek nem volt joga új alkotmányt életbe léptetni, az alkotmányt alaptörvénynek átnevezni, és a Magyar Köztársaságot “leváltani” Magyarország nevű állammal. Államot a szuverenitás értelmében a népnek van joga alkotni, és azt érvényes népszavazáson többséggel kell hivatalosan elfogadnia. A magyar állam pillanatnyilag törvénytelenül működik.

  2.   Részvétel a csalárd devizahitelezés fenntartásában.
A Fidesz az átvert adósoktól megtagadta a kérdés igazságos rendezését, és mentette a bankok hibás pénzügyi konstrukcióját a különféle eljárásokkal. (pénzbiztos, forintosítás, árfolyamgát gyűjtőszámlával, eszközkezelő, stb.) Ezzel szemben a hitelnek nevezett kölcsön hibás konstrukció volt, mert egy kölcsön esetén a tőketartozás nem nőhet szabályos szerződéses törlesztés esetén, így ez kimerítheti a csalás tényállását is, és a Fidesz ennek visszamenőleges jellegű legalizálásában vett részt.

  3.   A Fidesz “Konzultációja” áldemokratikus megoldás
A konzultációs kérdőívek közönséges politikai szélhámosságnak nevezendők, mert semmiféle garancia nincs arra, hogy a visszaküldött íveket ellenőrzött módon összesítenék, a kérdésre adott válaszok pedig semmiféle kötelezettséget nem jelentenek a kormány tevékenységével kapcsolatban.

  4.   A szokványos államrend megtörési kísérlete
A Fidesz felhígította az alkotmánybírói kart számára lojális személyekkel, kísérletet tett a bíróság rendszerének olyan átalakítására, amiben szabadabban “befolyásolhatók” az események, ügymenetek. A pénzfelügyeletet beolvasztotta a titkosított működésű MNB-be, valószínűleg azért, hogy a csalárd devizahitelezés felelősségét áttegye a Nemzeti Bankba. Kinevezte Polt Péter főügyészt és Áder János köztársasági elnököt, melyek lojalitásával kapcsolatban nem lehetnek kétségeink. Ellehetetlenítette a népszavazásokat, mert olyan magas kritériumokat szabott, ami miatt valószínűleg nem lesz több érvényes népszavazás Magyarországon.

  5.  A gazdagoknak kedvező egykulcsos adó bevezetése
Az egykulcsos adó jelentősen csökkentette a gazdagok adóját, viszont a legkisebb keresetűek jövedelmét visszavágta. Egy következő tisztességes politikai erőnek erkölcsi kötelessége visszaállítani a progresszív adózást, amit civilizációs vívmánynak tekintünk.

  6.  A munkajogok csorbítása, és a szakszervezetek korrumpálása
A munkajogok lefaragása hosszú távon egyaránt hátrányos mind a munkaadók, mind a munkavállalók szempontjából, mert a rossz körülmények között dolgozók egészsége tönkremehet, és nehézségeik megszüntetésre más munka után nézhetnek. Irányadó inkább a német “rajnai kapitalizmus” modellje lehetne, ahol a munkások aktívan vannak bevonva a döntésekbe, és érdekeltek a termelésben.

  7.  A foglalkoztatás közmunkásokkal bővítése
Hihetetlen dilettantizmusra vall az, hogy nagy tömegeket vont be a Fidesz a munka világába olyan területeken, ahol lényegében nem érvényesek a legalapvetőbb közgazdasági szempontok:  az exportképesség, a versenyképesség és a hozzáadott érték. Ezek a munkák valójában segély helyett létesültek, és valószínűleg arra a szólásra vezethetők vissza, hogy: aki nem dolgozik ne is egyék.

  8.  Oligarchák földtörvénye
A magyar agráriumot a Fidesz közreműködésével elfoglalta egy erre szakosodott szervezett oligarcha csoport, akik elsősorban a földalapú támogatásokra és a földspekulációra játszanak. A helyi gazdák a jelek szerint hiába pályáztak a földekre, mert a törvényeket nem rájuk írták, a bizottságokban pedig az oligarchák emberei kaptak helyeket. Így volt lehetséges, hogy óriási, több ezer hektáros “családi” tulajdonok jöttek létre, kirekesztve a földből a helyieket. Egy következő tisztességes kormánypártnak ezzel a visszaéléssel is foglalkoznia kellene.   

 (a sor szinte korlátlanul bővíthető)

A sokat vitatott devizahitel már az elnevezésében is félrevezető volt. Ez a pénzügyi konstrukció valójában nem hitel, – mert a hitel egy összeg “rendelkezésre tartása” -, hanem kölcsön, lévén hogy az összeg az adós rendelkezésére lett bocsátva. Akiket ez a konstrukció “bevonzott” valójában kölcsönnek értelmezték a devizahitelt, és ilyesformában a kölcsön kritériumának kellett volna megfeleljen ez a pénzügyi szolgáltatás.

A kölcsön fogalma: Kölcsön egy szerződéskor meghatározott és rendelkezésre bocsátott összeg, amit az adós kamattöbblettel köteles a szerződés értelmében visszafizetni.

A közfelfogás szerint az adósok úgy gondolták, hogy kölcsönt vesznek fel, és szabályos kölcsön esetén határozható meg a THM, és a kamat, illetve a szabályos kölcsön esetén jellemző módon az annuitásnak megfelelően csökken a tőketartozás minden kifizetett törlesztőrészlettel. Erre a pénzügyi konstrukcióra viszont az volt a jellemző, hogy az esetek jelentős arányában a SZABÁLYOS TÖRLESZTÉS ellenére is nőtt a tőketartozás, ami egy szabályos kölcsön esetén nem fordulhatott volna elő.

A devizahitelt ténylegesen így kellett volna nevezni: “devizaspekulációval vegyes deviza nyilvántartású forintkölcsön”.

Ez a pénzügyi termék valójában megtévesztő módon volt elnevezve, és “kiszórva”, mert valójában egy vegyes konstrukciót képezett a kölcsön (nem hitel) egy devizaspekulációs pénzügyi befektetéssel. A bankok itt elmulasztották felmérni a “befektető” adósok pénzpiaci ismereteit, ismertetni a valós kockázatokat, és elmulasztották tájékoztatni az ügyfeleket arról, hogy pl. a svájci frank értékállóbb devizaként inkább befektetésre megfelelő, mint ilyen pénznemben eladósodásra.

A bankoknak ismerni kellett a svájci frank sok évtizedes, tendenciózus drágulásának jelenségét, és azt is, hogy csak a hitelek kiszórásának idején állt meg a drágulás.

A bankok elmulasztották tájékoztatni az adósokat a svájci frank drágulásáról, amit legalább a futamidő hosszában kellett volna visszamenőlegesen feltárni, és írásban rögzíteni. A bankok láthatóan abban az időszakban kínálták ezt a pénzügyi terméket, amikor a Nemzeti Bank a forint erősítésére játszott, ami révén a nemzeti fizetőeszköz TÚLÉRTÉKELŐDÖTT, és csak idő kérdése volt, mikor nyeri vissza a forint a “természetes”, a gazdasági teljesítménytől függő értékét. (ezt a pénzügyi válság sokkhatása kényszerítette ki.)

A BANKOK FELADTÁK A “FELELŐSSÉGTELJES HITELEZÉST”

A banknak alapvető funkciója a prudens hitelezés, mely során fel kell mérni az adós HITELBÍRÓ KÉPESSÉGÉT, és ennek megfelelő, kondíciójú szerződést kell az adós elé letenni. Ezzel szemben a bankok maguk ismerték el, hogy képtelenek előre meghatározni az adós milyen összegeket kell fizessen a törlesztés során, ugyanis ez nagymértékben függött a nyilvántartott deviza aktuális árfolyamától. Amennyiben viszont a törlesztők nem határozhatók meg, úgy az adósok kockázata sem, tehát az, hogy képesek lesznek-e visszafizetni a felvett kölcsönt.

A KÉRDÉS RENDEZÉSE

Fogyasztóvédelmi szemszögből megközelítve kellene vizsgálni a “devizahitelezést”. Méltánytalan lenne a szerződéskötés pillanatában a bank forintkölcsönét alapul venni a jóvátételre, és ilyenre visszaalakítani a kölcsönszerződést, mert egyáltalán nem biztos, hogy a nevezett időszakban az adósoknak a “forinthitel” elég vonzó lett volna – bár irányadónak esetleg megfelelő lehetne. Ezt társadalmi egyeztetés keretében konszenzusos alapon kellene tisztázni.