A legfontosabb és leggyakrabban említett európai érték a demokratikus önrendelkezés és a szuverenitás. Ezzel kapcsolatban a hivatkozási alapot az ENSZ rendeletei között kell keressük, ami így szól: “. Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.“
KINEK JÁR ÖNRENDELKEZÉSE ELISMERÉSE?
Finoman szólva kettős mércére vall, hogy mind Unió, mind az atlanti integráció államai különböző módon ítélik meg bizonyos államok önrendelkezési törekvéseit. Érdekes módon a német egyesítés, vagy Jugoszlávia államokra szakadását hivatalosan elismertük, míg Krím egyesülését, Venezuela népi alkotmányozását, vagy a katalán függetlenedést elutasítjuk. A sajtó és a politika erre elő is állítja a megfelelő szövegeket, a Krím így az érvényes és elsöprő erejű népszavazás ellenére “bekebelezve lett”, a katalán önrendelkezés pedig egyszerűen “törvénytelen”. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezeket az eseményeket a mainstream nem bizonyos ALAPELVEK szerint ítéli meg, hanem aszerint, hogy milyen módon lehet fenntartani a status quot, a fennálló rendet.
A SZUVERENITÁS ELVE
A szuverenitás elve önmagában keresendő, és nem annak függvénye, hogy rajta kívül álló “tényezők” elismerik-e vagy sem. A szuverenitás, vagy önrendelkezés egy régió különválásának joga másoktól, melynél általában kulturális, nyelvi, etnikai, vérmérsékleti, vallási vagy bármilyen más elvet szokás tekintetbe venni. Az a megítélés az Unió részéről, hogy a katalán elszakadási kezdeményezés jogtalan valójában érvénytelen felvetés, mert az elszakadás okait és indokait a függetlenedő határozza meg. Egy valamelyest különböző régió valójában mindig önként adja fel az önrendelkezését azért, hogy más régiókhoz csatlakozzon, illetve az esetleges függetlenedésének az okairól nem tartozik számadással másoknak, azt nem kell mások elé tárni, hogy elfogadják, vagy visszalökjék.
MILYEN REGIONÁLIS TÖREKVÉS FOGADHATÓ EL?
A “szabad világ” államai részéről szembetűnő, hogy nem morális alapelvek szerint ismernek el berendezkedési formákat, hanem tisztán közgazdasági alapon hasznosnak ítélve egy államot megfogalmaznak vele kapcsolatban támogatólagos narratívákat, míg ha a nevezett államok “makacskodnak”, és akadályoznak olaj, gáz és más piaci tevékenységeket “önös érdekből”, akkor elítélik őket, és valamelyest feljogosítva érzik magukat a beavatkozásra. Kissé képmutató, hogy a beavatkozásra is “önös érdekből” kerül sor. A nemzetek között viszony így mind a mai napig az erőre, azaz az erőegyensúlyra alapul, és nem erkölcsi és szolidaritási elvekre.