A sokat vitatott devizahitel már az elnevezésében is félrevezető volt. Ez a pénzügyi konstrukció valójában nem hitel, – mert a hitel egy összeg “rendelkezésre tartása” -, hanem kölcsön, lévén hogy az összeg az adós rendelkezésére lett bocsátva. Akiket ez a konstrukció “bevonzott” valójában kölcsönnek értelmezték a devizahitelt, és ilyesformában a kölcsön kritériumának kellett volna megfeleljen ez a pénzügyi szolgáltatás.
A kölcsön fogalma: Kölcsön egy szerződéskor meghatározott és rendelkezésre bocsátott összeg, amit az adós kamattöbblettel köteles a szerződés értelmében visszafizetni.
A közfelfogás szerint az adósok úgy gondolták, hogy kölcsönt vesznek fel, és szabályos kölcsön esetén határozható meg a THM, és a kamat, illetve a szabályos kölcsön esetén jellemző módon az annuitásnak megfelelően csökken a tőketartozás minden kifizetett törlesztőrészlettel. Erre a pénzügyi konstrukcióra viszont az volt a jellemző, hogy az esetek jelentős arányában a SZABÁLYOS TÖRLESZTÉS ellenére is nőtt a tőketartozás, ami egy szabályos kölcsön esetén nem fordulhatott volna elő.
A devizahitelt ténylegesen így kellett volna nevezni: “devizaspekulációval vegyes deviza nyilvántartású forintkölcsön”.
Ez a pénzügyi termék valójában megtévesztő módon volt elnevezve, és “kiszórva”, mert valójában egy vegyes konstrukciót képezett a kölcsön (nem hitel) egy devizaspekulációs pénzügyi befektetéssel. A bankok itt elmulasztották felmérni a “befektető” adósok pénzpiaci ismereteit, ismertetni a valós kockázatokat, és elmulasztották tájékoztatni az ügyfeleket arról, hogy pl. a svájci frank értékállóbb devizaként inkább befektetésre megfelelő, mint ilyen pénznemben eladósodásra.
A bankoknak ismerni kellett a svájci frank sok évtizedes, tendenciózus drágulásának jelenségét, és azt is, hogy csak a hitelek kiszórásának idején állt meg a drágulás.
A bankok elmulasztották tájékoztatni az adósokat a svájci frank drágulásáról, amit legalább a futamidő hosszában kellett volna visszamenőlegesen feltárni, és írásban rögzíteni. A bankok láthatóan abban az időszakban kínálták ezt a pénzügyi terméket, amikor a Nemzeti Bank a forint erősítésére játszott, ami révén a nemzeti fizetőeszköz TÚLÉRTÉKELŐDÖTT, és csak idő kérdése volt, mikor nyeri vissza a forint a “természetes”, a gazdasági teljesítménytől függő értékét. (ezt a pénzügyi válság sokkhatása kényszerítette ki.)
A BANKOK FELADTÁK A “FELELŐSSÉGTELJES HITELEZÉST”
A banknak alapvető funkciója a prudens hitelezés, mely során fel kell mérni az adós HITELBÍRÓ KÉPESSÉGÉT, és ennek megfelelő, kondíciójú szerződést kell az adós elé letenni. Ezzel szemben a bankok maguk ismerték el, hogy képtelenek előre meghatározni az adós milyen összegeket kell fizessen a törlesztés során, ugyanis ez nagymértékben függött a nyilvántartott deviza aktuális árfolyamától. Amennyiben viszont a törlesztők nem határozhatók meg, úgy az adósok kockázata sem, tehát az, hogy képesek lesznek-e visszafizetni a felvett kölcsönt.
A KÉRDÉS RENDEZÉSE
Fogyasztóvédelmi szemszögből megközelítve kellene vizsgálni a “devizahitelezést”. Méltánytalan lenne a szerződéskötés pillanatában a bank forintkölcsönét alapul venni a jóvátételre, és ilyenre visszaalakítani a kölcsönszerződést, mert egyáltalán nem biztos, hogy a nevezett időszakban az adósoknak a “forinthitel” elég vonzó lett volna – bár irányadónak esetleg megfelelő lehetne. Ezt társadalmi egyeztetés keretében konszenzusos alapon kellene tisztázni.