Posts in category: HÍREK

A SZEGÉNYSÉG MEGKÖZELÍTÉSI MÓDJAI

Korunk politikai elitje két módon gondolkodik a szegénységről: szélsőliberális módon, tehát a szegény maga tehet a szegénységéről, vagy konzervatív módon azt mondja: “aki nem dolgozik ne is egyék”. Korunk elitje nem veszi tekintetbe a méltányosság elvét, azt, hogy a jelenlegi gazdasági kirekesztettek nem dönthettek sem a politikai sem a gazdasági struktúráról, és úgymond ez történelmileg rájuk lett oktrojálva, vagy mondhatjuk úgy is, hogy beleszülettek. Ez a felfogás azt mondja: a szegények képtelenek alkalmazkodni a civilizációs körülményekhez.
Ezzel szemben más megközelítésben is vizsgálhatjuk a kérdést: a társadalom is alkalmazkodhatna a szegényekhez, és az egyre növekedő kibocsátásból tisztán méltányossági alapon juttathatna a szegényeknek, és leszakadóknak – történetesen azért mert a tömegek elégedetlenségének fokozódása megingathatja a politikai rendszert. Viszonylag közismert, hogy un. liberális demokráciát olyan országban lehet stabilan működtetni, ahol erős, működőképes középosztály van, és hazánkban (is) folyamatosan zsugorodik a szűk középosztály.

A helyes eljárás a szegénységgel kapcsolatban talán az lehetne, ha a politika nem abból indulna ki, hogy ha a szegények nem artikulálják a politikai elképzeléseiket, akkor nem kell velük törődni, ugyanis a történelem lapjai arról tanúskodnak, hogy az ilyesfajta felgyülemlett feszültségeket szokták meglovagolni az újsütetű világmegváltó pártvezérek. A társadalmi feszültségeket be kell csatornázni a politikába, és nem szabad a szőnyeg alá söpörni.

A SZEGÉNYSÉG KÖZGAZDASÁGI ÉRTELEMBEN

A közgazdasági alapelvek szerint annyit fogyaszthatunk, amennyit elő is állítunk. (kissé triviálisan megfogalmazva) Mindazok a fogyasztási formák, melyeket a külföld fedez, és beáramlással kerülnek a honi piacra, vagy exporttal ellenételezzük, vagy adósság-növekedéssel, vagy a “családi ezüst eladásával”.  A józan gondolkodás értelmében elsősorban exporttal kellene fedezni a külföldi termék beáramlást, csak az exportképességünk alapja a megfelelő honi tőke (tőkés), és a versenyképes képzett munkaerő jelenléte lenne. Éppen ezért problémás az Alapjövedelem gondolata, mert felvetődik az, hogy az így létrejövő többletfogyasztást ki kellene előállítsa, a külföld, vagy a honi gazdaság (tőkések)? A többletfogyasztás előállításának problémája két módon vethető fel: mit tennének a tőkések, ha ők fizetnék a Feltétel Nélküli Alapjövedelmet, vagy mit tennének a munkások (középréteg), ha ők fizetnék, és/vagy nőne a munkaidejük. Az Alapjövedelmet pénzosztogatásként értelmezni igen káros lenne, mert a pénzosztogatás erős inflációt okozhatna.
A jelen politikai és gazdasági körülmények között valószínűleg egyensúlyozni kellene a szociáldemokrata jellegű ESÉLYTEREMTÉS és FELÜLRŐL ALULRA ELOSZTÁS, a versenyképességet javító KÉPZÉS, és a MÉLTÓSÁG MEGŐRZÉSE elvek között – ami már a szociális háló feladatkörébe tartozna.

ÚJ SZEMLÉLETMÓDOK

A politika és a “kiszolgáló” apparátusok és médiumok jellemző módon hamisan tálalják a gazdasági viszonyokat, melyek akadályozzák a szembenézést. A GDP növekedésének rendszeres emlegetése, a munkanélküliség, az infláció nem adnak hű képet a honi viszonyokról, mert pl. a GDP esetén tárgyalni kellene azt is, hogy a többségi társadalom jövedelme milyen mértékben nőtt a GDP növekedéséhez viszonyítva. A munkanélküliség sem az állástalanokat mutatja, hanem a “még regisztrációban lévőket”, az infláció pedig elfedi azt hogy az átlag mit tud betenni abba a “vásárlói kosárba” amivel a közgazdász az infláció számításánál dolgozik. Ezeket a hivatalos mutatókat vagy el kell felejteni, vagy a közállapotok jobb áttekintése érdekében tovább kell fejleszteni.

Korunk “politikailag korrekt” szabadságeszménye a jelek szerint továbbfejlesztésre szorul. Egyre nyilvánvalóbbak a globalizmus és a kapitalista világgazdaság viszonyainak köszönhető ellentmondások, lévén hogy a nemzetek között bizonyos “tényezők” szabadsága JOBBAN ÉRVÉNYESÜL – ha csak a háborúkat, az offshore-t vagy a fenntarthatóságot tartjuk szem előtt. A szabadság aktuális értelmezése az, hogy “megtehető az, ami mások jogait nem sérti”.

A pontosabb leírás viszont beszél valamire való szabadságról, és valamitől való szabadságról, illetve az eszme fejlődése során a szabadságelv kibővült a nemesi kiváltságokból előbb a politikai közösségek férfiaira, majd nőire is. Immáron a szabadságra törekvés minden ember jogos és elismert törekvése, ami a szabad gondolkodásban, szabad megnyilvánulásban és cselekvésben mutatkozik meg.

Csakhogy a jogok, mint az ‘aktuálisan legális cselekvések’ csak lehetőségek, melyeket nagy mértékben befolyásol az alkotmányozó többség kulturáltsági színvonala. Az alkotmányozó többség dönti el mi legális, és ennek kontrollját az alkotmánybíróság gyakorolja, ami viszont az alkotmányozó hatalom alkotmányát “csak” magyarázza. Ennélfogva maga az alkotmány is lehet jogelveket sértő, ugyanis a kodifikált jog is lehet színvonaltalan, igazságtalan, vagy egyenesen kirekesztő.

Új szabadságeszmény: a szabadság alapja a méltó gazdasági önrendelkezés.

Korunk szabadságát bővíteni kell, mert a legálisan megtehetők garantálása nem teszi lehetővé automatikusan pl. a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerhez jutást, a lakhatást, a kultúrához jutást. (stb.) A tudomány főárama elbeszél a méltányosság mellett, a politikai irányzatok pedig olyan metaforákkal tematizálják a lakosságot, melyek lényegében hamisak. A konzervatív értékrend szerint a “rend” a szabadság alapja, pedig általában az elnyomás hivatkozik a rendre. A liberális értékrend szerint a szociális piacgazdaság nyújtja a legnagyobb szabadságot, csakhogy a piacon a farkastörvények szerint küzdünk a túlélésért, illetve “szociálisnak” nem a piacot nevezzük, hanem a gondoskodó államot, aminek ténylegesen is van szociális rendszere. A kommunista eszmény szabadsága már egyenesen az államban testesíti meg a szabadságot, és ebben kell (!) feloldódnia a “proletár” munkásnak. Ezek az eszmények egy-egy szabadságeszmény kijelentésekor nem fogalmazzák meg az elnyomott tényezőt: a liberális az egyén támogatásával alattomos módszerrel elnyomja a közösséget, a kommunista és a konzervatív a szabadságra hivatkozva elnyomja az egyént.

Korunk szabadságeszménye úgy tud továbbfejlődni, ha az egyén szabadsága MELLETT foglalkozunk a közszabadsággal, és történetesen ellenállunk a szociális és esélyteremtő állam konzervatív leépítésének, és ellenállunk az elvtelen liberális banki és multitámogatásoknak, és a bombázással segítő rendszerváltó háborúknak. Olyan szabadságeszményre van szükség, ami bevonja a figyelem fókuszába a GAZDASÁGI ÖNRENDELKEZÉS megvalósulását is, és képes szembenézni azzal, hogy a világ kibocsátásának növekedése hogy jár egyesek irracionális gazdagodásával, és a többség szegényedésével – tehát cselekvési szabadságuk csökkenésével.

A modern felfogásúak általában túlmisztifikálják a jogállamot, és többnyire úgy értelmezik, mintha ezzel a jólét automatikusan megvalósulna. A két kérdés folyamatosan összemosódik, amit tisztázni kellene.

A jogállamiság lényege, hogy a jog egyenlően érvényes mindenkire, és hogy “személyes autoritások” helyett a jogelvek uralkodnak.

Az egyszerű egyenlőségnek, és az elbírálás egyöntetűségének viszont helyes törvényeknek kell a keretet biztosítaniuk, melyek a jogfejlődésben kristályosodtak ki, és megfelelnek a társadalom aktuális igazságossággal és méltányossággal kapcsolatos felfogásának. A Fideszes “kőbe vésett alkotmány” elképzelése ellentmond a civilizációs fejlődésnek, kibontakozásnak.

A legkomolyabb probléma az, hogy nem értelmezhető a jóléttel azonosnak a jogállamiság, mert a jog PASSZÍV. Létezik jog valamire, és létezik valamitől mentességre. Az emberi cselekvés szempontjából az elfogadható cselekvést határozza meg, míg maga a cselekvés más feltételeknek is meg kell feleljen.

EGY PÉLDA: Magyarország “jogállam”, mert “mindenkinek joga van elegendő egészséges élelmiszerhez”, ugyanakkor most 2017-ben 3,7 millió ember (az ország harmada) “szűkösen táplálkozik”. Ez rávilágít egy súlyos problémára, hogy a jogállam önmagában nem szolgál megoldással bizonyos életszituációkban, mivel csak lehetőségeket jelent ki. A jogok megvalósulásának garanciáit viszont semmilyen nyilatkozat nem deklarálja, tehát ezt a nyilatkozatot civilizációs kötelességünk lenne megfogalmazni.

A jogfejlődés, a visszamenőleges jogalkotás tilalma, és a jogállamiság tiszteletben tartása is mitikus formában bukkan fel a mainstream-ben, és a megszólalók mindig azt az elvet veszik elő, amire szükségük van, például a Genfi Egyezményt megsértő Guantanamo-i létesítmény az amerikai emberek jogai védelmére szolgál; a rabszolgatartás, a gyarmati kizsákmányolás és a német koncentrációs táborok is törvényekkel megtámogatva valósultak meg; illetve Jugoszlávia szétszakadását és a német egyesítést az unió elismerte, míg ellenzi a katalán különválást, és a krími Oroszországhoz csatlakozást.
Úgy tűnik, mintha maga a “tételes” jog is képlékeny lenne, és tisztán interpretációtól függne valamit helyesnek vagy helytelennek állítani – tehát egy sokkal mélyebb morális válság húzódik meg a háttérben, amivel komolyan foglalkoznunk kellene.

KÖRNYEZETBARÁT, VAGY EMBERBARÁT?

A politikának és a gazdaságnak nem környezetbarátnak, hanem emberbarátnak kell lenni.
Elutasítunk minden olyan nemzetállami szintű kezdeményezést, ami a környezetvédelemre hivatkozva felhajtja az árakat, és a nehéz helyzetben lévőket még nehezebb helyzetbe sodorja. A környezetvédelem nem lehet úgy öncél, hogy közben tömegek életlehetőségeit, kényelmét és komfortját csökkentjük, mert ezzel az ember civilizációs törekvéseivel mennénk szembe. A távlati cél természetesen a FENNTARTHATÓSÁG, de ragaszkodnunk kell civilizációs vívmányainkhoz, a kényelmes és egészséges élethez is.

A FENNTARTHATÓSÁG

A fenntarthatóság valószínűleg a jövő fő politikai irányvonala, mert ideológia-semleges, mentes minden torzítástól, legalábbis a legkevésbé van alávetve az egyoldalú politikai törekvési irányoknak. Elmondható róla az, hogy a három fő politikai rendszer, a konzervatív, a liberális és a baloldalinak egyaránt célja lehet a fenntarthatóság, mert ez normalizálja a társadalmi viszonyokat, és tervezhetővé teszi a jövőt. Egyvalami viheti félre ezt a törekvési vonalat, a neurotikus zöld hozzáállás, ami a közösségeket indokolatlan költségekbe kényszeríti, és amire már akár a közeljövőben figyelnünk kellene.

CO2 ŐRÜLET

A CO2 klímára hatást gyakorló gázként megnevezése nem méréseken, hanem tudományos modelleken alapul. Egy mítosz felépítését látjuk, aminek összes bizonyítása a finanszírozott tudományos szakértők narratíváján nyugszik, és különféle spekulációkon. A Föld történetében ismerünk korszakokat, mikor sokszoros széndioxid szint mellett is jégkorszak volt, Angliában a középkorban szőlőt termesztettek, és a Kárpát-medencében az éves elhúzódó meleg időszak miatt kétszer arattak. Az elmúlt évezredben az 1650-es és az 1770-es évek környékén voltak a leghidegebb időszakok, és ehhez képest melegszik a klíma, és újabb eredmények értelmében a CO2 emelkedés csak követi az egyébként bekövetkező hőmérséklet emelkedést. Roppant káros az, hogy a fejlett államok szélmalomharcot vívnak mikor csökkenteni akarják a széndioxid kibocsátást, mert ezzel erőforrásokat pocsékolnak el egy értelmetlen küzdelemre.
Ezzel szemben meg kellene fontolni hogy Magyarország bekapcsolja az energiatermelésbe kétszáz évre elegendő szénkincsét.  

SZIKESEDÉS, ERÓZIÓ

A modern nagyüzemi mezőgazdaság kimeríti a talajt, és a jelek szerint megindult Alföld elsivatagosodása. A talaj alkotóelemei folyamatosan csökkennek, és időszerű lenne foglalkozni a kérdéssel. Az ezirányú tevékenységet talajmegújításnak nevezzük, és bő száz évvel ezelőtt egy-egy gondos tulajdonos a használat átengedésénél még kikötötte a talajmegújítást, a föld eredeti állapotban megőrzését. Ezt a hagyományt előbb-utóbb ismét alkalmazni kellene.

A demográfiai probléma megoldására új szemléletmódokat kell kialakítani a politikában. Egyrészt a politikának vannak ÖSZTÖNZŐI arra, hogy megállítsa a népességfogyást, másrészt a demokratikus politikusnak van ezen a téren egy TUDOMÁSUL VÉTELI KÖTELEZETTSÉGE is. Az utódvállalás spontán folyamat, ami egyrészt a szuverén gondolkodású állampolgárok magánügye, másrészt egyben közügy is, mert a nyugdíjainkat az utódok fogják kitermelni.

NEMZETI ÜGY

A demográfiai probléma pánikot kelt bizonyos körökben, mellyel kapcsoltban szintén tudomásul vételi kötelezettsége van a demokratikus politikusnak, és nincs olyan joga hogy elvitassa ezt az aggodalmat. Az egyén a túlélését a nemzetben képzeli el, és ez egy elfogadott beállítódás, illetve a nemzeti integritás megőrzése egyben összekapcsolható a sokszínűségre törekvéssel és valójában összehangolható a liberalizmussal. (ami különben vitatja a fontosságát.) A nemzet tehát érték, és fennmaradására hatékony vállalásokat kell tenni a politikai közösségnek.

KÖZGAZDASÁGI ALAPVETÉS

A helyes eljárás az lehetne, ha a gyermekvállalásra kialakított ösztönzők ellensúlyoznák a családalapítást háttérbe szorítók belső ösztönzőit. Ennek kikutatása komoly feladata lenne, ugyanakkor néhány szempontot máris fel lehet sorolni.
A FENNTARTHATÓSÁGI cél értelmében kijelenthető, hogy az aktuális nyugdíjakat (mint jövedelem tömeget) az aktuális foglalkoztatottak termelik ki, akiktől adókkal és járulékokkal van ez az összeg beszedve a felosztó-kirovó nyugdíjak fedezésére. Itt egy igen egyszerű összefüggést kell meglátni: kevesebb utódnak nagyobb termelékenység / versenyképesség mellett kell a nemzeti jövedelmet megtermelni. A nagyobb termelékenységhez általában nagyobb (“újabb”) tőkéket kell bevonni a termelés javítására, a nagyobb versenyképességhez pedig jobb képzettségi szintre van szükség. A politikának fel kell hagynia a pótcselekvésekkel, és ebben az ügyben a megfelelő politikai intézményi hátteret kell létrehoznia.

A MEGVALÓSÍTÁS NEHÉZSÉGEI

A termelékenység és a versenyképesség javítása a megvalósítás szemszögéből a tőke ügye és feladata, és az állam csak olyan intézményes keretekkel szolgálhat, amiben a produktív erők kibontakozhatnak. Példaként fel lehet hozni Észak- és Dél-Amerika esetét aholis északon jólét van, míg délen sokkal szerényebb szinten élnek az állampolgárok. Óriási problémát jelent az, hogy egy gyermek felnevelése 10-13 millió forint, amit a szülőnek a jövedelméből kell fedeznie, és az erre fordítható összeg nagyban meghatározhatja a gyermek majdani versenyképességét. Más típusú probléma is felvetődik ebben a kérdésben: ha a közösség “befektet” egy fiatal felnőtt versenyképességébe az iskoláztatáson keresztül, akkor jogos-e, hogy ez a fiatal külföldre távozik, és cserbenhagyja azokat, akiknek esetleges sikerét köszönheti? Ezeket a problémákat konszenzusosan, társadalmi egyeztetéssel kellene tisztázni.