Korunk politikai világdoktrínája minden eresztékében recseg-ropog, és úgy tűnik küszöbön áll valamiféle változás, melynek csírái kibontakozni látszanak. Az persze megítélés kérdése, hogy a neokonzervativizmus új irányzata előrelépés-e a liberalizmushoz képest, de az un. “negyedik utas” politika esetén valóban valami újszerű kibontakozását láthatjuk. A liberalizmus dogmáiról lassan lehámlik a rózsaszín máz, ezek egyre nyilvánvalóbban fordulnak önmaguk ellentétébe.
KORUNK POLITIKAI VÍVMÁNYAINAK BÍRÁLATA
“A liberális demokrácia a személyes szabadságon és a törvény előtti egyenlőségen alapul”
A szabadságnak sok értelmezése van, és létezik valamitől való szabadság, és van valamire való szabadság. A jelenlegi politikai rendszerben a valamitől való szabadság általában mindenkire kiterjed, például senki sem korlátozható bizonyos tevékenységekben, pl. a politikai vélemény-nyilvánításban. Ha valakit bántalmaznak, kényszerítenek, stb. akkor a törvény megvédi őt. Ellenben a valamire való szabadság feltétele a jövedelem, mert pl. a tájékozódáshoz, a vélemények eljuttatásához, a politikai részvételhez pénzre van szükség. Pénzre van szükség a méltóságteljes lakhatáshoz, a kultúra fogyasztáshoz, az egészséges táplálkozáshoz. Korunk demokráciája elbeszél amellett, hogy a szabadság alapja a méltóságteljes gazdasági önrendelkezés.
“A liberális demokrácia elutasítja az öröklött kiváltságokat”
A politikai jogok átörökölhetőségét megszüntettük a feudalizmus felszámolásával, mobilizáltuk a politikát, és immáron bárki jelölhető, és bárki létrehozhat pártot. Ugyanakkor merő képmutatás azt állítani, hogy az esélyegyenlőség megvalósulhat a régi és új pártok között, lévén hogy a politikai üzenetek célbajuttatása és a “bevonzás” sok pénzbe, sőt egyre több pénzbe kerül. A nagy pártok csak nagy összeomlások által adhatják át a helyüket másoknak, ahogy azt a tőzsdén bejegyzett cégek is mutatják a monopóliumok évszázados jelenlétét, majd esetleges bukását. A politikai mobilitásról csak olyan szinten érdemes beszélni, ahogy pl. a repülőgép gyártás mobilitásáról, ahol inkább különös véletlennek tekintenénk, ha egy új tényező felbukkanna. Korunk politikusa, és politikai pártja valójában “termék”, amit a politikai marketing állít elő, és ami éppen ezért nem morális alapelvek szerint kerül a látóterünkbe.
“Megvalósul a szólás-, sajtószabadság, valamint a gyülekezés szabadsága”
Minden hatalmi tényezővé váló politikai erő beágyazódik a médiába, illetve kormányra kerülve végre is hajtja a maga “tisztogatását” a közszolgálati médiáknál, és az államigazgatásban. Az államigazgatás, a bíróságok és az alkotmánybíróság függetlenségét rendszeresen felhozzák a liberális demokrácia mellett, ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy a kormányok (sőt a multik) ezekbe a hivatalokba be akarják ültetni a maguk embereit. A szólásszabadságra hivatkozni különben pedig értelmetlen lenne egy baloldali vagy egy jobboldali sajtóorgánum esetén, mert ezek külön-külön nem szabadok, lévén hogy jobboldali vagy baloldali tematizálást folytatnak, ellenben a média teljes vertikuma esetén viszont nincs kin felróni, hogy nem kellő súllyal jelenik meg a mainsstream-ben a humanizmus, a marxizmus vagy kapitalizmus kritika, a modernitás kritikája, a Nato és USA kritika, a Zeitgeist, a pénzrendszer kritikája, stb.
“A gazdasági liberalizmus támogatja a szabadpiacot, a szabad vállalkozást, és a megszerzett tulajdonhoz fűződő jogokat”
A szabadpiac már önmagában ellentmondásokkal terhes, mert a szabadpiaci működés gyakorlata az, hogy részleges monopóliumokra (előnyökre) tegyenek szert a gazdasági résztvevők. A szabadság itt abban is megjelenik, hogy a szereplő előnye más szereplők hátrányával járhat (játékelmélet) és ez esetleg munkások elbocsátását okozza. A piaci szabadság doktrínájában kulcsfontosságú az az alapvetés, hogy az élőmunkaerő “megtakarító” “fejlődés” miatt utcára kerülnek a munkások, AMIT más gazdasági terület a maga innovációja miatt majd felvesz.
Ez ténylegesen a társadalomban a tőke oldalán kockázatként (stresszként) jelenik meg ÉS a tömegek szemszögéből traumaként látjuk.