A Trianoni “rendezés” során politikai értelemben számtalan súlyos és jóvátehetetlen hiba történt. A történészek békeszerződésként emlegetik, és bár valóban a háborút követő normalizálás záróaktusa, csak ne felejtsük el, hogy a magyar felet ezekre a “tárgyalásokra” nem hívták meg – tehát magyar részről szerződésként emlegetni legalábbis “problémás”.
A Trianoni szerződés egyik nem titkolt célja az volt, hogy a veszteseket meggyöngítse, és államokra tagolja a méretei révén erős, sok nemzetiséget integráló királyi Magyarországot. Technikailag elmondható, hogy bár politikai jogokat kaptak a kisebbségek, de ezt ezen a módon levezényelve egy újabb háború hajtóerejét teremtették meg. Trianon politikai értelemben azért “problémás”, mert a vegyesen lakott területeket elcsatolták, tehát nem tartották be az etnikai elvet, másrészt az eljárás ellentétes volt a történelmi és a demokratikus elvvel, és a helyi lakosokat meg kellett volna kérdezni hová csatlakoznának.
Trianon esetén két narratívával találkozhatunk, az egyik el akarja fedni hogy ez egy antidemokratikus, külső erővel igazságtalanul végrehajtott eljárás volt, míg a másik elhallgatná, hogy a Magyar Királyságban a kisebbségek nem kaptak politikai jogokat.
Akik azt állítják, hogy helyes volt az országrészek elszakítása, azok valójában nem jelenthetik ki teljes bizonyossággal, hogy a kisebbségeket a későbbi magyar állam különböző politikai újításokkal nem tudta volna ténylegesen is integrálni (lásd: USA), bár ezt az elképzelést némiképp árnyalja Horvátország szétszakadása a nagy civilizációs határok mentén.