A SZEGÉNYSÉG MEGKÖZELÍTÉSI MÓDJAI
Korunk politikai elitje két módon gondolkodik a szegénységről: szélsőliberális módon, tehát a szegény maga tehet a szegénységéről, vagy konzervatív módon azt mondja: “aki nem dolgozik ne is egyék”. Korunk elitje nem veszi tekintetbe a méltányosság elvét, azt, hogy a jelenlegi gazdasági kirekesztettek nem dönthettek sem a politikai sem a gazdasági struktúráról, és úgymond ez történelmileg rájuk lett oktrojálva, vagy mondhatjuk úgy is, hogy beleszülettek. Ez a felfogás azt mondja: a szegények képtelenek alkalmazkodni a civilizációs körülményekhez.
Ezzel szemben más megközelítésben is vizsgálhatjuk a kérdést: a társadalom is alkalmazkodhatna a szegényekhez, és az egyre növekedő kibocsátásból tisztán méltányossági alapon juttathatna a szegényeknek, és leszakadóknak – történetesen azért mert a tömegek elégedetlenségének fokozódása megingathatja a politikai rendszert. Viszonylag közismert, hogy un. liberális demokráciát olyan országban lehet stabilan működtetni, ahol erős, működőképes középosztály van, és hazánkban (is) folyamatosan zsugorodik a szűk középosztály.
A helyes eljárás a szegénységgel kapcsolatban talán az lehetne, ha a politika nem abból indulna ki, hogy ha a szegények nem artikulálják a politikai elképzeléseiket, akkor nem kell velük törődni, ugyanis a történelem lapjai arról tanúskodnak, hogy az ilyesfajta felgyülemlett feszültségeket szokták meglovagolni az újsütetű világmegváltó pártvezérek. A társadalmi feszültségeket be kell csatornázni a politikába, és nem szabad a szőnyeg alá söpörni.
A SZEGÉNYSÉG KÖZGAZDASÁGI ÉRTELEMBEN
A közgazdasági alapelvek szerint annyit fogyaszthatunk, amennyit elő is állítunk. (kissé triviálisan megfogalmazva) Mindazok a fogyasztási formák, melyeket a külföld fedez, és beáramlással kerülnek a honi piacra, vagy exporttal ellenételezzük, vagy adósság-növekedéssel, vagy a “családi ezüst eladásával”. A józan gondolkodás értelmében elsősorban exporttal kellene fedezni a külföldi termék beáramlást, csak az exportképességünk alapja a megfelelő honi tőke (tőkés), és a versenyképes képzett munkaerő jelenléte lenne. Éppen ezért problémás az Alapjövedelem gondolata, mert felvetődik az, hogy az így létrejövő többletfogyasztást ki kellene előállítsa, a külföld, vagy a honi gazdaság (tőkések)? A többletfogyasztás előállításának problémája két módon vethető fel: mit tennének a tőkések, ha ők fizetnék a Feltétel Nélküli Alapjövedelmet, vagy mit tennének a munkások (középréteg), ha ők fizetnék, és/vagy nőne a munkaidejük. Az Alapjövedelmet pénzosztogatásként értelmezni igen káros lenne, mert a pénzosztogatás erős inflációt okozhatna.
A jelen politikai és gazdasági körülmények között valószínűleg egyensúlyozni kellene a szociáldemokrata jellegű ESÉLYTEREMTÉS és FELÜLRŐL ALULRA ELOSZTÁS, a versenyképességet javító KÉPZÉS, és a MÉLTÓSÁG MEGŐRZÉSE elvek között – ami már a szociális háló feladatkörébe tartozna.
ÚJ SZEMLÉLETMÓDOK
A politika és a “kiszolgáló” apparátusok és médiumok jellemző módon hamisan tálalják a gazdasági viszonyokat, melyek akadályozzák a szembenézést. A GDP növekedésének rendszeres emlegetése, a munkanélküliség, az infláció nem adnak hű képet a honi viszonyokról, mert pl. a GDP esetén tárgyalni kellene azt is, hogy a többségi társadalom jövedelme milyen mértékben nőtt a GDP növekedéséhez viszonyítva. A munkanélküliség sem az állástalanokat mutatja, hanem a “még regisztrációban lévőket”, az infláció pedig elfedi azt hogy az átlag mit tud betenni abba a “vásárlói kosárba” amivel a közgazdász az infláció számításánál dolgozik. Ezeket a hivatalos mutatókat vagy el kell felejteni, vagy a közállapotok jobb áttekintése érdekében tovább kell fejleszteni.